Kiszámíthatatlan időket élünk, naponta törjük a fejünket, milyen választ adhatunk a jelenleg gyakran megoldhatatlannak tűnő kihívásokra – mondja elmélkedő interjúnkban Szabó György. A Prevost-Hungária Kft. ügyvezetője szerint persze mindent meg fognak oldani előbb-utóbb, hiszen minden problémára van megoldás. A kérdés számára az, hogy mennyi energiát kell befektetni az adott kihívás sikeres kezelésébe, illetve az, hogy kik lesznek ebben a társai, akik hasonlóképpen gondolkodnak, mint ő.
– Nemrég töltötte fel a YouTube-ra a közelmúlt podcastjeiből készített „Best of 9” válogatást. Miért választotta a kommunikációnak ezt a módját, és kihez szólnak az epizódok?
– Két évvel ezelőtt kezdtem el heti rendszerességgel podcasteket készíteni, elsősorban belső felhasználásra, saját aktuális, általános és még ezen is túlmutató kérdések, témák kifejtése, megvitatása, nyitogatása végett. Ezekből készítek 10 adásonként egy rövid válogatást külső felhasználásra, mintegy irányadásként, kottának a szakma többi szereplője számára. Túl a 100. adáson azt kell mondanom, hogy a csapatunk építésének, motiválásának és a cég életének fontos és hasznos eszköze lett ez a kommunikációs csatorna. Az, hogy a szakma tanult-e belőle valamit, tudtam-e értéket adni a cég keretein kívül is, ez már egy igen jó kérdés, én is szeretném tudni, mindenesetre bízom benne…
– Az adásokban visszatérő téma a fuvarozói szektor aktuális helyzete. Érdekes, hogy ezt a témát a kollégákkal, elsősorban a gépjárművezetőkkel is fontosnak tartja megbeszélni. Miért?
– Látom értelmét annak, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk a kollégákkal a minket sújtó geopolitikai helyzetről, ugyanakkor biztosítsuk őket és önbizalmat adjunk nekik a tekintetben, hogy bármi is lesz, az lesz, alkalmazkodni fogunk hozzá, így vagy úgy, de kihozzuk majd belőle – közösen – a lehető legjobbat. Az elmúlt évekhez képest jelenleg egy igen húzós időszakot élünk. Nem árulok zsákbamacskát, egyetlen munkatársamat sem akarom ámítani a cégemnél, mert biztosan nem tudjuk megúszni a nehézségeket. Ezzel sajnos a mai trendek alapján mindenkinek szembe kell nézni. A nehéz időszak 3,5 évvel ezelőtt kezdődött a világjárvánnyal, amit szinte még ki sem hevertünk, és kitört az orosz–ukrán háború, erre jön most a recesszió, a bankcsődök, meg ki tudja, mi még. Nem lesz könnyű. A tavalyi évvel összevetve az első fél év végén több mint 100 ezer euróval soványabb az eredményünk, ezért a kollégáknak is össze kell kapniuk magukat. Amíg előnyösebbek voltak számunkra a piaci körülmények, addig jobban futott a szekér. Most megváltozott a gazdasági környezet, emiatt mi is lelassultunk, de biztos, hogy más cégekhez képest még így is jobban teljesítünk. Egy ideig együtt nevettünk, lehet, hogy most egy ideig együtt kell fogat csikorgatni.
– Az egyik podcastben a jelenkor kihívásait a zsidó pészahhoz hasonlította. Hogy értette ezt a párhuzamot?
– Ez a húsvéti adásban hangzott el, akkor pont egy általánosabb, szellemi-lelki tartalmat próbáltam becsempészni a narratívába. A pészah – vagy ahogy az angolok mondják: passover – átlépést, áttörést jelent az egyik létformából egy másikba. A zsidók Egyiptomból való kivonulása a történeti háttér. Viszonylagos anyagi jólétből – ha nem is boldog és felhőtlen, de anyagi biztonságból – és a törvényes keret közül törtek ki egy fenyegető ismeretlenbe. Addigi életük békés és nyugis volt, de Mózes úgy gondolta, hogy ebben a középszerűségben a zsidó nép el fog tűnni, fel fog szívódni. Azért, hogy ettől megmeneküljenek, ezt a viszonylagos anyagi jólétet hátrahagyva kivezette a zsidókat Egyiptomból Kánaánba, az ígéret földjére, ami nem egy paradicsomi hely volt, ellenkezőleg: egy kősivatag. Amíg odaértek, 40 éven keresztül bolyongtak a sivatagban. Az egyiptomi létben elpuhult nemzedéket beáldozták ahhoz, hogy a következő generáció megkeményedjen és felkészüljön arra, hogy ismét önmaga lehessen és egy összekovácsolódott közösségben tovább tudjon élni. Az egész világ változik, s ez számos kellemetlenséggel, szenvedéssel, nehézséggel jár. Az irányt még nem látjuk teljesen pontosan, de azt igen, hogy az eddigi békés fogyasztói létforma, a biztonság, ami a hétköznapjainkat jelentette, eltűnőben van. Tudom, ezzel nagyon nehéz szembesülni és főleg elfogadni. Hallok ilyen hangokat a cégemnél: milyen dolog az, hogy már harmadik hónapja kevesebbet kapok a korábbi béremnél, miért nem tesz valamit a menedzsment, hogy visszaálljon a korábban megszokott idilli állapot? Aki így gondolkodik, azt kénytelen vagyok elkeseríteni. Ezek a szép idők elmúltak, valószínűleg már nem is jönnek vissza. És ez nemcsak az egyén, a munkavállaló szintjén igaz, de cégszinten is ugyanígy van. Kiszámíthatatlan időket élünk, naponta törjük a fejünket, hogy milyen választ adhatunk a jelenleg gyakran megoldhatatlannak tűnő kihívásokra. Persze mindent meg fogunk oldani előbb-utóbb, hiszen minden problémára van megoldás. A kérdés számomra csak az, hogy mennyi energiát kell befektetni az adott probléma megoldásába, illetve az, hogy kik lesznek ebben a társaim, akik hasonlóképpen gondolkodnak, mint én.
– Az adásokban visszatérő motívum, hogy a nehézségekből, ha jól kezeljük őket, még növekedhetünk is. Ezt el tudja hitetni a kollégákkal?
– Abszolút! A fájdalom, a szenvedés is el tud juttatni minket egy magasabb tudati szintre, egy jobb lélekállapotba. Gyakran magyarázom adásaimban a dopamin működési elvét. Ez a kvázi hormon a szervezet „üzemanyaga”, amely növeli az életkedvet, a lelkesedést, cselekvésre késztet, javítja a motivációt, energiával tölt fel. Érdekes, hogy a dopamin a szenvedés által is termelődik a szervezetünkben. Erről a fakírok tudnának többet mesélni, de ma már az ideggyógyászok is tudják, hogy elég fájdalmat okozni a páciensnek, és ugyanúgy beindul a dopamintermelődés, mint a tudatmódosító szerektől, a nikotintól vagy az alkoholtól. Tehát ne ijedjünk meg a kellemetlenségektől, a nehézségektől, tekintsük úgy, hogy ez most egy ilyen időszak, de utána valami új és jobb jön! Csapatban, közösségben, egymást támogatva biztos, hogy megtaláljuk majd az utat, amelyiken tovább lehet menni, és nem is csak az út végén, hanem már az út során jobbak, többek, értékesebbek leszünk.
– Térjünk vissza a piachoz: miért csökkennek a fuvardíjak?
– A nagy, szerződéses partnereinkkel fix árakon dolgozunk, azokból nem engedtünk. Az üzemanyagár-indexálás folyamatos, a megrendelésállományunk 60–70 százaléka menetrend szerinti járat, amit elvileg jó díjon lehet végezni, csak éppen ez az a kategória, ahol mostanában a legnagyobb a lemondások aránya. Folyamatosan improvizálni kell, alkalmazkodni a partnerek egyre inkább csökkenő igényeihez, ami nagymértékben megnehezíti a napi operációs munkánkat. Ebből az is következik, hogy akár napi rendszerességgel hívni kell a megbízókat, beszélgetni velük, ellenkező esetben más fuvarozók, akik intimebb kapcsolatot tartanak fent velük, elviszik előlünk az eseti munkákat, amelyekkel pótolni kellene a lemondott menetrend szerinti fuvarokat. És ez már a spotpiac, ahol a bensőséges, bizalmi, baráti ügyfélkapcsolaton túl az ár a döntő tényező, és ahol manapság azt látjuk: amit korábban megkaptunk 10-ért, azt most megkapjuk 7-ért, miközben az önköltségünk továbbra is 9.
– A forgalom is visszaesett?
– Az árbevételünk ebben az évben eddig minden hónapban 10–12 százalékkal magasabb volt, mint egy évvel korábban, sőt, például márciusban 17 százalékos növekedést regisztráltunk. A magasabb forgalom viszont alig képes kompenzálni a folyamatosan növekvő önköltséget. A forint-euró árfolyam sem segíti a helyzetünket. Tavaly nyár vége óta több mint 40 gépjárművezetőt vettünk fel, az ő hatékony foglalkoztatásuk sem kis kihívás. Logikus lenne a kérdés: ha kevesebb a munka, miért van szükség 40-nel több gépkocsivezetőre, mint tavaly? A régi gépjárművezetők által fel is tett kérdésre fejtettem ki az egyik podcastben, hogy az sem lenne megoldás, ha például elküldenénk a legkevésbé hatékony 40-et, plusz még esetleg 20-at, így majd a kevés munka is elég lenne ahhoz, hogy a megmaradók továbbra is optimálisan pöröghessenek. Ez ugyanis nem így működik. Ahhoz, hogy ezt a minőségi visszaesést ledolgozzuk, nincs más választásunk, mint a mennyiség növelése. Ez a legnehezebb. Fel kell vállalni – reméljük, csak átmenetileg –, hogy nem annyira jó a futás, vannak elcsúsztatott napok, kiesett kilométerek, ami sajnos a hatékonyság kárára megy.
– Arról is rendszeresen szó esik, hogy milyen gondokat okoznak a flotta frissítésének nehézségei.
– Igen, a járvány óta a járműbeszerzés, a flotta 3 év utáni frissítése nem kis probléma. Lassan rendeződni látszik a helyzet, de az, hogy átmenetileg 500 ezernél több kilométert futott vontatókat is kénytelenek voltunk a rendszerben tartani, komoly tanulságokkal járt. A most már folyamatosan érkező turbocompoundos Renault-k sofőrkényelem és biztonság szempontjából is jelentős előrelépést jelentenek az elődmodellekhez képest. A sokak által várt éjszakai zár már gyárilag benne van minden autóban. A 98 literes AdBlue-tartály is jelentős előny, főleg a cégnél rendszeresített, irányított tankolási módszerek mellett. A monoton éjszakai vezetés során nagyon hasznos a sofőr éberségét figyelő rendszer, amely a gépjárművezető viselkedéséből, a kapcsoló kezeléséből vagy a kormánymozdulatból érzékeli a vezető fáradtságát, és szükség esetén jelzi, hogy álljon meg pihenni. A viszonylag alacsony fordulatszámon maximális nyomatékot produkáló motorral akár 7 százalékos fogyasztáscsökkenés is elérhető. Ezt a gyártó viszont már beépítette a vételárba: csaknem 30 százalékkal drágábban jutottunk hozzá az új eszközökhöz. És mivel ezt az áremelkedést nem tudjuk átterhelni a fuvardíjakba, az üzemanyag-megtakarítás kérdéskörével is alaposan és meggyőzően kellett foglalkozni az adásaimban.
– Az egyik epizódban a Transport Logistic kiállításról tart élménybeszámolót. Itt elég pesszimista a szakma jövőjét illetően. Tényleg csak az idei III. negyedévre várható a szakma sorsának jobbra fordulása?
– Korábban az volt az érzésem, hogy egy jó kis buliba, majdhogynem lagziba megyek Münchenbe, de most inkább halotti torra emlékeztetett a hangulat. Bár a legtöbb komoly partner azzal biztatta magát és minket is, hogy talán a III. vagy IV. negyedévben elindulhat a fellendülés, csak addig kell kibírni, ezekben a véleményekben, elemzésekben érezhető volt a vágyvezérelt felhang. A zsugorodó fuvarpiac okozta nehézségeket tovább bonyolítja a fuvarpiac kizöldítésének kérdésköre. Az alternatív energiával működő vontatók és ezek finanszírozásának többletköltsége egyértelműen a nagy, tőkeerős, multi vagy a pénzvilág hatalmasságaiból származó pénzügyi befektetői háttérrel rendelkező versenyzőket helyezi utolérhetetlen előnybe. Nem marad más, mint további szűk, jól körülhatárolható réspiacok felfedezése, ott keresni az utat, ahol az ilyen nagy cégek nem tudnak megfelelő minőségű szolgáltatásokat kínálni. Ilyenek a rendezvényekkel kapcsolatos logisztikai munkák, amelyek kedvező kiszolgálásához szereztünk be kéttengelyes mega dobozos félpótokat rámpákkal, így már koncertturnékon is hatékonyan tudunk részt venni. Ezek a munkák üde színfoltot jelentenek a kollégák számára is. Nem véletlenül visszatérő témája ez a podcasteknek is.
– A 100. adás pont egybeesett a cég 31. és az Ön 61. születésnapjával. Megjegyezte gépjárművezető beszélgetőtársának, hogy amikor ő született, Ön akkor ment ki autóstoppal Franciaországba, és közben Hermann Hesse Sziddhártáját olvasta. Az abból szerzett tudás azóta is érvényes?
– Igen, a Sziddhárta c. könyv a mai napig szellemi útravaló számomra. Ebben olvastam, hogy az embernek három dolgot kell elsajátítani: várni, gondolkodni, böjtölni. A kivárással nincs gondom, úgy vagyok vele, mint a népi szólásmondásban: „Eljön mindennek az ideje, mint a szalmakalapnak”. Ami a gondolkozást illeti, persze én is vénülök már, a gondolataim minőségéért már nem mindig merek felelősséget vállalni. Igyekszem viszont mindig több lépéssel előre gondolkodni, és nemcsak a saját nézőpontomból vizsgálom egy-egy döntés várható következményeit, hanem mások szempontjait is próbálom figyelembe venni, így megtalálva a mindkettőnk érdekeit tükröző, legmegfelelőbb alternatívát. A megfontolt döntések híve vagyok, bár ez az attitűd sokszor „fontolkodó” araszolgatásnak, halogatásnak tűnhet. Mégis azt gondolom, hogy hasznosabb, ha alaposan körüljárok egy kérdést, mintsem hogy zsigerből döntsek. A böjtölés, az élvezetekről való tudatos lemondás soha nem jelentett számomra problémát, ráadásul szerintem az önsanyargatás is lehet egyfajta terápia. Az, hogy átmenetileg lemondjak a táplálékbevitelről, hogy ne a fiziológiai szükségletek rabja legyek, számomra alapfeltétele annak, hogy több legyek, mint a táplálkozási lánc egyik szereplője. Vállalkozásvezetőként úgy látom, hogy azok a kollégák maradnak meg hosszabb távon a cég kötelékében, akikre nem az önfeledt hedonizmus, a „carpe diem” hitvallása jellemző, hanem akiket képes megérinteni annak a leírhatatlan érzése, hogy kemény időkben helyt álltunk, és mi jöttünk ki nyertesen. A szakmai pályafutásom egyik nagy eredménye lehet, hogy a Prevost-nál kialakult ez az érzés, és együtt tudunk rezegni ennek a frekvenciáján.
– A sport, különösen a kerékpározás is gyakran napirenden van a podcastekben. Ennyire fontos kérdéskör ez?
– Létfontosságúnak tartom, hogy foglalkozzunk a „porhüvellyel”. A kollégák egyre lelkesebben élnek a külföldi telephelyeinken rendelkezésükre álló bringák és e-bike-ok nyújtotta lehetőségekkel, ez meg is látszik a hangulatukon és a lelkivilágukon. Ami engem illet, a versenyszerű hegyi bringázás előtt sokáig a sportrepülés volt a kedvenc hobbim, ma pedig heti rendszerességgel bokszolok is, és nem feltétlenül a feszültséglevezetés miatt. Említettem az imént az önsanyargatást. A bokszban nem csak adsz, óhatatlanul kapsz is pofonokat, de ennek tudatában mész be a ringbe. Nem futamodsz meg, vállalod, talán még valami furcsa módon élvezed is, hogy nemcsak adni, de kapni is lehet, horgot, egyenest, felütést. De nincs ezzel semmi baj. Látod a csillagokat, lehet, hogy elsötétül átmenetileg a világ, zúg a fejed, elakad a lélegzeted… Sebaj, zárod a gárdát, megrázod a fejed, fújtatsz – és csinálod tovább!
Dékány Zsolt
