(MÁV Zrt. Bp. Ter. Ig. Biztosítóberendezési Főnökség, Nyugat)
Kisvárda margójára…
Mint minden évben, idén is megrendezték Kisvárdán a Soulavy Ottokár Váltóklubot és a blokkmesteri értekezletet. Mindig szívesen megyek Kisvárdára, hiszen régi ismerősökkel találkozom, emlékek, történetek elevenednek fel, és persze sok érdekes előadás is van, nem is beszélve a sok finom falatról. Idén sem volt ez másképp, leszámítva azt, hogy most keserű szájízzel távoztam. Hallottunk előadást sok mindenről, környezetvédelemről, flottacseréről, szakmai dolgokról, adminisztratív feladatokról.
Sajnálatos módon viszont egy dologról – egy előadást leszámítva – szinte szó sem esett: az emberekről, a vasutasokról, a blokkosokról. Márpedig ez fontos, hanem a legfontosabb dolog. Mert kik hajtják végre a végeken a mindennapi tevékenységeket, ha nem azok az emberek, akikről elfelejtkeztek? Lehet szép terveket szőni, korszerű berendezéseket építeni, új technológiákat bevezetni, új elszámolási rendszert alkalmazni, ha nincs mögötte az ember, aki ezeket végrehajtja. Mérnökök, blokkmesterek, műszerészek, lakatosok, elszámolók nélkül ez nem megy! Régóta köztudott és közismert, hogy a blokkos szakma létszáma fogy, sőt már vészesen fogy. Már nem az utolsó órában vagyunk, hanem utána. Mostanra már elérte azt a szintet, hogy az utasításokban előírt feladatokat nem lehet maradéktalanul végrehajtani! Egy vágányzári kiszolgálás, egy kötelező oktatás vagy bármilyen váratlan esemény azt okozza, hogy a szakaszokon 2-3 ember lézeng, ami tervezett fenntartást nem tesz lehetővé. Ezeknek az elmaradt fenntartásoknak, karbantartásoknak később meglesz a maguk következménye egy kódszám-rendelésszám formájában.
Ezt mindenki tudja, de valahogy nem szeret beszélni róla. Úgy gondolják, amiről nem beszélünk, az nincs. Hogy hogyan jutott ide a szakma, ismert dolog. Magáncégek elszívó hatása, az alacsony fizetések, értelmetlen és a szakmához szükségtelen (államilag előírt) vizsgáztatások nem maradtak következmény nélkül. Ám véleményem szerint egy fontos dologról kevés szó esik az elvándorlás okaként: az ember és a munkahely viszonyáról. Nem vagyok munkapszichológus, csak blokkmester (ez a kettő kicsit azért fedi egymást…), de nagyon sok helyen érezhető a munkahelyi légkör romlása, az emberek hozzáállása, hogy a munkahelyet már csak egy szükséges rossznak tartják, mondjuk ki: sokan megutálták. Jegyezzük meg gyorsan, ez jórészt nem a dolgozókon múlott! Ilyen emberekkel felelős munkát végeztetni nehéz, ennek ellenére ők a tőlük elvárhatót megteszik. Hozzáteszem, szerencsére a szakma szeretetét nem tudták kiölni belőlük! Az is nagy baj, hogy a dolgozók nem érzik azt, hogy felelős felső vezetői szinten elismernék a munkájukat, egy köszönöm (pedig ez nem kerül pénzbe) is csak néha jut nekik. Jól képzett, régi kollégák, tehetséges fiatal mérnökök hagyják itt szakszolgálatunkat, akiket pótolni szinte lehetetlen. Bármily meglepően hangzik, de már nemcsak a végrehajtó szolgálatnál kevés az ember, hanem magasabb szinten sincs egyes vezetői beosztásokra jelentkező. Ez jól leírja szakmánk állapotát. Sajnálatos módon – a szakmai vezetés jelenlétének ellenére – Kisvárdán sem esett szó a létszámról, a szakma jövőjének emberi tényezőiről és az esetleges „hogyan tovább”-ról.
Ennyire nem fontos ez? Napóleon szerint csak azokat az embereket lehet vezetni, akiknek jövőt tudunk mutatni. Tud itt valaki jövőt mutatni? Ezt nevezik okos emberek életpályamodellnek. Ebből azonban itt a vasúton csak a pálya van meg… Más szakszolgálatokkal szemben a biztosítóberendezési szakszolgálat érdekérvényesítő képessége meglehetősen alacsony, ezen pedig változtatni kellene. És ez egyben kiállást is jelentene a szakmánk, az emberek mellett, ne csak akkor legyen fontos a blokkos, mikor már baj van. A még megmaradt dolgozók megtesznek mindent a zökkenőmentes közlekedésért, ami az adott körülmények között nem kevés! Azonban megbecsülést, nyugodt munkakörülményeket várnak, és olyan vezetést, aki tényleg vezeti őket, aki kiáll mellettük, és akikre fel lehet nézni! Ezek nem lehetetlen vagy teljesíthetetlen elvárások, ezeknek természetesnek kellene lenniük!
Szó esett még Kisvárdán szakmánk utánpótlásáról, az iskolai képzésről. Szerencsére itt történt előrelépés, de mint hallottuk, sajnos még mindig kevés a jelentkező. Köszönet illet mindenkit, aki ebben tevékenyen részt vesz, akár a szervezésben, akár az oktatásban. Sajnos a vasúti pálya már nem vonzó a fiataloknak, legfőképpen a munkabér az, ami miatt nem versenyképes a vasút. Tudom, ezen mi nem tudunk változtatni, de a negatív hatását érezzük. A bértábla által meghatározott fizetések Budapest, Győr, Székesfehérvár térségében már a „futottak még” kategóriába sem tartoznak. A bértábla ilyen kötöttségei miatt új dolgozót nagyon nehéz találni, alig van jelentkező. Ennek megoldása mindenképpen pozitív hatással lenne a fent említett területeken. Lehet, hogy csak én látom sötétebben a dolgokat, de úgy gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Ezért írtam az elején, hogy keserű szájízzel mentem el Kisvárdáról, mert megint nem esett szó azokról, akik miatt ez a konferencia tulajdonképpen létrejött: rólunk.
A cikk a Vasúti VezetélVilág 2017/4-es lapszámában jelent meg.
