A lektor, a kóla és Bob Dylan
Kemény fába vágja a fejszéjét ma, aki az ETCS Nagykönyvével foglalkozik. Egy rendkívül sokszereplős történetben találja magát, ahol minden szereplő – legyen apró vagy nagyhal – nélkülözhetetlen, meg- és kikerülhetetlen, és természetesen fennen meg van győződve saját szerepének kiemelkedő fontosságáról.
Ilyenek a lektorok is. A lektor az, aki rendíthetetlenül ellenőrzi, hogy minden betű a helyén van-e, hogy a szavak és szinonimák valóban azt az értelmet és szépséget adják az Olvasónak, amit az szeretne majd a Könyv kézhez vételekor látni és saját célközönségével felolvasóként megosztani.
Ez a Nagykönyv viszont szakmai műfaj, s ennek okán rengeteg kötöttséggel bír. Az Írók bizony alapvetően kötelesek ragaszkodni azokhoz a sablonokhoz, amelyeket az Európai Kiadó megkövetel. Számon is kérné az Olvasó, ha nem találkozna a jól ismert karakterekkel és helyszínekkel. Így minden Nagykönyv katalógusból és klisékből építkezik, nem meglepő hát, ha előre gyártott mondatok, akár egész bekezdések állnak már az Írók rendelkezésére, amelyeket aztán könnyedén húzhatnak rá bármelyik Olvasó bármelyik kötetére. Eközben azonban minden Olvasó szeretne mégis valami saját ízlése szerinti könyvet a kezéhez kapni.
– Innen szép nyerni – mondhatnánk. S ekkor indul meg az egyezkedés.
Az egyezkedés az egyik legelhúzódóbb része a könyvírási folyamatnak. Minden országban ki kell alakítani azokat a kereteket, színeket és hangokat, amelyekkel az adott környezetben a leginkább lehetséges a hőn áhított sikert elérni az Olvasók körében. A Coca-Cola sem ugyanolyan ízű szerte a világban, így a Nagykönyv sorozatát is az adott országra s olvasócsoportra kell rászabni. A szakolvasó pedig kíméletlen fajta: a készülő könyvet folyamatosan ellenőrzi, s nem ereszti addig, amíg az pontosan nem a szája íze szerinti.
– Ezért lenne fontos előre és pontosan ismerni az Olvasótábor igényeit – szól közbe az Írók csoportja.
Nos, igen. Ez az egyik fontos kiindulópontja annak, hogy a könyv végül ne okozzon csalódást. Van azonban egy fontos tény, mégpedig az, hogy ezt a műfajt még csak most ismertetjük meg a közönséggel (sőt, az Írókkal is). Valahogy nincs előttem, hogy példának okáért Bob Dylan a rockzene ablakának nagyra nyitása közepette pontos definíciót adott volna gondolatai mibenlétéről. Persze ezek a Művészemberek… – de mi mindannyian műszakiak vagyunk…
A műszaki szakkönyveknek pedig igen is pontosan kell fogalmazniuk, kilengés nem engedélyezett. Nem lehet könyvünk elavult, s a pontatlanságoknak is súlyos következményei lehetnek. S itt nem pusztán az írói presztízsről vagy az olvasói kényelemről van szó, hanem éppúgy bizony a célközönség biztonságáról.
– Mondjuk mi is akkor vagyunk nyugodtak, ha precíz, jól dokumentált és magabiztos írói munkafolyamatokat látunk magunk körül – mondja eltagadhatatlanul kissé számon kérő felhanggal a lektorok táborából valaki.
Dünnyögés hallatszik szerte a teremben. A témához már mindenkinek lenne sok-sok hozzáfűznivalója.
A Kiadó szeretné a könyvsorozat esedékes tagját minél előbb a polcokon látni. Egyszerre zajlik részéről az ügyek sürgetése, de nem tagadhatjuk el, hogy az ügy támogatására, az Írók által meg-megkért változtatásokra, a körülmények javítására sokszor már nem kap felhatalmazást. Ilyen az, amikor a Kiadónak is van főnöke. A főnöknek pedig nem ártana eszébe vésnie, hogy az Írókat is meg kell becsülni, s akármilyen nagy lovon ülnek is, nélkülük aztán tényleg nincs se könyv, se célközönség – meg GDP.
A lektornak – értelemszerűen – mégis az Írókkal van a legtöbb konfrontációja. Szegény Írók. Kik megfelelve a keresletnek, ontják is magukból a sorozatrészeket. Azok egyelőre mégis jellemzően kiforratlanul érkeznek a lektorokhoz. Feleslegesnek tűnő idő és energia szökik ki a lektorok kezéből, miközben szűkös számuk miatt akaratlanul is ők válnak az egész könyvkiadás és végső soron a polcra kerülés legfőbb korlátaivá. S csak remélik, hogy az újabb és újabb kötetek – főleg ugyanazon szerzőktől – már jóval kifinomultabb állapotban kerülnek a vizsgálóasztalra.
Az első kötetek másik rákfenéjének a lektorok által referenciaként felhasználni kívánt sablonok és klisék, illetve ezek kapcsolatrendszerének rendelkezésre állása bizonyult. Igen, a lektornak is van főnöke (meg lelkiismerete), munkája csak akkor értékelhető jelesre, ha igazoltan elvégezte a könyv tételes átfésülését, és meggyőződött a szakmaiság minden szabályának megfelelő szintű betartásáról. Ez pedig referencia nélkül nem megy, szakmánkban nem egyszerűen hiteltelen, hanem veszélyes az alapján elfogadni valamit, hogy „szerintem jó lesz”.
Itt van szerepe a Könyvkötőnek, aki mint a kötet Előtervezője az egésznek a gerincét adja meg. Az ő pontatlansága a lektor tehetetlensége. Szerencse, hogy a könyvkötő jellemzően precízen és gyorsan dolgozik – ha ebben az Író is támogatja. Márpedig muszáj támogassa, mert ahogy a könyv is változik az egyezkedések és a lektori munkák során, úgy a Könyvkötőnek is újra és újra friss tervekkel kell előállnia.
És így is alapos, elhúzódó munka a lektorálás. Bele kell merülni, fel kell venni az aktuális kötet ritmusát, a lektornak fejben kell tartania a betűket az elsőtől az utolsóig, s mindig szigorúan az éppen aktuális változat szerint. Bizonyára ezt is nehéz elfogadni kívülről. Egyfelől nem lehet egy-egy napra beleugrani, s kicsit haladgatni vele, mert így elmaradna a bonyolultabb összefüggések és fejezeteken átnyúló összecsengések kisimítása. Másfelől olyan ez, mint az a bizonyos kilenc hölgy egy hónapos munkája a gyermek kihordása érdekében. A lektori munka kapacitástervezése e két szempont miatt rendre igen súlyos eredményekkel jár.
Arra is emlékezettel kell lennünk, hogy a lektor által talált hibákat még egyeztetni kell az Írókkal. S ez egyszerre több mindent is jelent. Először is meg kell tudni értetni és egyes esetekben el is kell tudni fogadtatni velük a változtatásokat. S ekkor kezdődnek a gondok: nem pusztán író, hanem egy kötet esetében is egy egész írócsoport van a háttérben, akik hol egy irodában, hol országokat átívelve, akár „külső” szerződéses keretek között dolgoznak az egyes fejezeteken. Minden hibának meg kell tehát találni a fejezetfelelősét, s itt bizony kulcsfontosságú, hogy az információ az egykapun keresztül mielőbb a megfelelő taghoz jusson. Az információ pedig bizony sokszor már akkorra eltorzul, mire a fejezetfelelőshöz eljut, nem beszélve arról, mire a válasz a lektorhoz a többszörös továbbítások és többszörös fordítások után visszaérkezik.
Az Író ráadásul nem javíthat csak úgy saját hatáskörön belül. Számos belső és független lektorral kell elfogadtatni a korrekciót, s ez olykor sok időbe (és pénzbe) is beletelik. Ezért szeret az Író változtatáscsomagokkal dolgozni, amikor a kötet vagy adott esetben a számos országban alkalmazott klisék és sablonok csoportos átdolgozása történik meg. Itt pedig igen kötött menetrenddel van dolgunk, ami pontos tervezést követel meg, amihez valahol a lektoroknak is alkalmazkodniuk kell.
S higgye el e cikk nagyra becsült Olvasója, hogy mindez csak az újság előszavának méretéhez igazított szemelvény a Nagykönyv születésének folyamatából. De azt se felejtse el, kedves Olvasó, hogy a Nagykönyv kétségtelenül számos országban hiánypótló, s nincs már messze az idő, amikor a célközönség nap mint nap fogja forgatni lapjait…
A cikk a Vasúti VezetékVilág 2017. szeptemberi számában jelent meg.
* A rovat cikkei teljes egészében a szerzők véleményét tükrözik, azt a szerkesztőség változatlan formában jelenteti meg.