Megvan az a szörnyű szokásom, hogy minden vackot elrakok. A családom szerint ez genetikus, mert a dédnagyapám is felvett az utcán egy rozsdás szöget, szépen kiegyengette, és eltette a garázsba (autójuk nem volt soha, csak garázs a lomoknak) azzal a jelszóval, hogy jó lesz az még valamire. Persze azt, hogy ez szörnyű szokás, csak a párom szokta emlegetni. Nekem természetes, hogy a számítógépem tárhelye is tele van régi táblázatokkal, dokumentumokkal. A napokban ezek között az informatikai kacatok között turkáltam, és – ha nem is aranyat, de – érdekes dolgot találtam: az alábbi cikket.
„Az elmúlt hetekben – főleg a kidolgozandó Duna-stratégia kapcsán – több anyagban is olvashattunk a hajózásról, annak aktuális problémáiról. Többedszer került elő egy varázslatosan hangzó mondat, amelynek lényege, hogy a hajóparkot kell a folyóhoz igazítani. Tisztel Hölgyeim és Uraim, a dunai – és ezen belül a magyar – hajóstársaságok flottája a folyóhoz, illetve annak vízi útjához van igazítva! Csupán a vízi útnak kellene azokat a kritériumokat teljesítenie, amelyeket a parti országok nemzetközi egyezményben vállaltak.
Persze a mi hibánk – itt a hajóstársadalomra gondolok –, hogy a nagyközönség, beleértve a természetvédőket is, nem ismerik a hajózás sajátosságait, nem látják át az egyes összefüggéseket a dolgok között. Nos, lehetne kisebb hajóméretekkel hajókat építeni, de nézzük meg, ez mit is jelentene! A hajózás – mivel az állam nem épített ki közpénzen hajócsatornákat minden helyre, ahová közutak vezetnek – nem tud háztól házig szolgáltatást nyújtani. Nem alkalmas a nagysebességű áruszállításra, mint a (tudjuk, milyen pénzekből épített) sztrádákon közlekedő kamionok vagy az állami milliárdokon gördülő vasúti kocsik. Az egyetlen előnye a nagy kapacitás és az ehhez kapcsolódó olcsóság. Amennyiben ezt is elvesszük tőle, menthetetlenül elpusztul, és az általa fuvarozott néhány millió tonna áru nagy része – ha a jelenlegi arányokat vesszük alapul – közútra kerül.
Tehát kedves környezetvédők, mit is segítenek elő, amikor a hajókat méreteiben korlátozni szeretnék? Azt, hogy a folyami áruszállítások gazdaságtalanul működjenek, megszűnjenek, és az áruik többségét kamionok fuvarozzák. Nem számítanak az utak mellett repedező házfalak, a kátyús utak, az utak mellett letakart emberek, a többlet fuvarmennyiség egyéb következményei. Folytassuk? Önök felkészültek arra, hogy levegő helyett kipufogógázt lélegezzenek be?
Egy cikkben olvastam nemrég, hogy a hajózás példátlan támogatást kapott. Az írásban régi hajók felújítására adott pályázati pénzekről volt szó. Pontosítanék: ez nem a hajózás támogatása, ez kulturális, ha úgy tetszik, turisztikai beruházás. A múlt fényes, hősies. Meg kell őrizni és be kell mutatni, de támogatni a jövőt, az aktív hajózást kellene, mert akkor magának a hajózásnak jutna forrása arra, hogy méltóképpen mutassa be a múltját. Uraim, hálót, ne halat! Viszont azt minél gyorsabban, hogy holnap is legyen magyar hajózás.”
Ez a cikk 2010 márciusában született. Nem tűnik úgy, mintha friss lenne? Nem ugyanezek a problémák állnak fenn a mai napig is? Nem a genetikai alapú gyűjtögetés a szörnyű, hanem ez a változatlanság. Az, hogy az elmúlt években előadások megtartói, cikkek írói, tévéműsorok szereplői voltak a hajózási szakma legismertebb hazai képviselői, elmondták, bemutatták, megvitatták a felmerült kérdéseket – de a probléma ma is ugyanaz, mint hét évvel ezelőtt volt. Ez az igazi hét szűk esztendő!
Kruppa Ferenc
A cikk a NavigátorVilág 2017. októberi számában jelent meg.