Korábban a hajózás mint konzervatív szakma állandóságáról írtam. Most viszont a változások jutottak eszembe. Kérdezhetnénk, hogy is van ez: akkor most állandóság vagy változékonyság? Mindkettő, mert így kerek a világ, mint a jin és jang ábrája.
Nemrég le kellett mennem az egyik hajóra, hogy papírokat és pénzt vigyek nekik az úthoz, amire indultak. Este érkeztek Újpestre, és jó szokásomhoz híven már akkor odaértem, amikor a srácok még a kikötéssel voltak elfoglalva. Még készen sem voltak, amikor a kormányállásba értem, ahol épp a hajó parancsnoka bosszankodott, mondván, nem jó helyre adták ki a keresztkötelet, és így eltávolodott az orra a pontontól. Egyszerű ez, gondoltam magamban, átteszik a kötelet, engednek egy kicsit a horgonynak, hogy ne húzza befelé a hajó orrát, és kész.
Kicsit később, amikor hazafelé ballagtam, elgondolkodtam a dolgokon, aztán tovább és tovább, ahogy szoktam. Mint afféle partra szakadt, de valaha gyakorló hajós dohogtam magamban, hogy bezzeg a mi időnkben…! Aztán mindjárt elnézést is kértem magamban a fiúktól.
Mert a mi időnkben, jobban mondva az én időmben a matrózokat is sorszámozták a hajókon, mert így könnyebb volt a feladatokat kiosztani. A magasabb sorszámúak takarították a tiszti lakóteret (a ráérő, kukacos, matrózokkal foglalkozó tisztek lakóhelyét), míg az alacsonyabban számozottak kapták a legénységi tereket és a fedélzetet. A kötélmunkáknál az alacsonyabb sorszámúak végezték a bonyolultabb, nehezebb, nagyobb szakértelmet igénylő feladatokat, a magasabbak meg megkötötték a hajó farán a kötelet, akkor, amikor már vége volt a manőver lényegi részének. Aztán lassan begyakorolták magukat a fontosabb feladatokba. Én negyedik matrózként kezdtem a pályafutásomat, tehát négy matróz volt a hajón, plusz a bocman (másként vitorlás vagy fedélzetmester), aki végképp az ember kezére csapott, ha valami rosszat csinált. Most meg összesen négyen vannak a hajón.
Aztán eszembe jutott egy régi történet Robiról, aki szám szerint második matróz volt, de nem volt az a kimondottan karrierista típus. Történt egyszer, hogy egy hosszú al-dunai útról hazatérve egy tél eleji estén érkeztünk Mohácsra. Havas bárkákkal és kimerült emberekkel. A szokás ilyenkor az volt, hogy a beléptető-vizsgálat után a személyzet kimenőt kapott másnap reggelig, a megfáradt hajósnép pedig a közeli vendéglátó-ipari egységekben megünnepelte a hazaérkezést. Az adott esetben a parancsnok úr nagyon siethetett, mert – a lázadás elkerülése érdekében – a kimenőt ugyan megadta, de éjféli visszaérkezést és indulást rendelt el. A csapat meg is érkezett éjfélre a hajóra, de Robi sajnos a saját ágyát is csak segítséggel tudta megközelíteni. A többiek összeszedték magukat valahogy, és megkezdődött az éjszakai manőver. Elengedtük a hajót a pontontól, elmentünk a tolatmányhoz, és felcsatoltuk a hajót a bárkák mögé.
Csodák csodája, Robi már a hajó elengedésekor megjelent, teljes harci díszben – értem ez alatt a pufajkát, sapkát, tenyérvédő kesztyűt –, és mindenáron részt akart venni a manőverben. Máig nem értem, hogy tudott felöltözni és feljönni a meredek lépcsőn a kabinból (mindenesetre külsérelmi nyomok nem voltak rajta). Az elhivatottsága dicséretes, de nem győztük a legbiztonságosabb, a víztől a legtávolabb lévő csörlőhöz állítani és figyelni arra, hogy onnan ne menjen vízbeesésre veszélyes helyekre.
Hosszú manőver volt. El is fáradt a személyzet annyira, hogy az éjjel fél kettes befejezés után sem tudtunk lefeküdni, inkább leültünk a tiszti szalonban, és elfogyasztottuk a kéthónapos, Al-Dunát túlélő ajándékitalokat, amiket hazaszántunk. Így is örültek nekünk otthon, a parancsnok úrnak meg kikerekedett a szeme, amikor a reggel nyolc órai szolgálatra készülődve egy komplett hajószemélyzetet talált a szalonban, akiknek az éjszakai „hegesztéstől” tiszta piros volt a szeme. Nem is tudott mást mondani, csak a bocmannak szólt oda, hogy reméli, le lesz takarítva a hó a bárkákról Dunaújvárosig.
Mi ebből a tanulság? Régen, amikor több emberrel utaztak a hajók, volt kitől tanulni a kötélmunkát, volt kitől tanulni a manővereket, és volt, aki vigyázzon a másikra, amikor az elhivatott volt ugyan, de kicsit elgyengült. Tanulság továbbá, hogy éjszaka ne induljunk tovább Mohácsról, és ne csodálkozzunk, ha havas bárkákkal érkezünk a végállomásra.
Kruppa Ferenc
A cikk a NavigátorVilág 2017. májusi számában jelent meg.