Sipos István a magyar vasút mártírja, bár békeidőben, 1999. január 6-án, a hajnali órákban, a sztrájktárgyalások megállapodás előtti finisében hunyt el vezérigazgatói szobájában. Ma lenne 70 éves. Azonban a sors csak 48 évet adott neki.
Ki volt Sipos István? S mi történt vele?
1951. március 24-én született Kisvárdán. Az ottani kisállomás állandó vendége szülőfalujában lett a vasút szerelmese. Az szinte természetes, hogy a szegedi vasútforgalmi technikumban érettségizett, és később a győri főiskolán szerzett diplomát. Záhonyban kezdett forgalmistaként, ami ugyancsak természetes egy kisvárdai srác számára. Legszebb éveit töltötte a záhonyi igazgatóságon, amelynek akkori adottságai és Sipos István egyénisége is hozzájárult ahhoz, hogy a ’80-as években már ismert szakembernek számított.
A rendszerváltás szele hozta Budapestre, a vasutas szentélyként tisztelt MÁV Vezérigazgatóságra. Közvetlen stílusa, fanatizmusa hamar ismertté tette. Ő volt az utolsó MÁV-vezér, aki szinte mindenkit név szerint ismert. A sajnálatos szajoli balesetkor fél órán belül a helyszínen intézkedett, irányított és mindenkit a keresztnevén szólított. Ő volt az első MÁV-vezető, aki komolyan vett bennünket, újságírókat, és nem ellenségként tekintett ránk. Domokos Lajostól tudjuk, hogy naponta foglalkozott a sajtóval. Olvasta: ki mit írt. Ötleteket, cikktémákat adott. Közvetlenül hívott bennünket, és közvetlenül hívtuk, hívhattuk mi is. Büszke volt arra, hogy ő a MÁV vezérigazgatója. Az ország egyik legnagyobb cégének első számú vezetője. Ő, Sipos István – Kisvárdáról.
Hat évig volt vezérigazgató-helyettes, egyszer még megbízott vezérigazgató is. S 1997 januárjától haláláig vezérigazgató. Számára a MÁV, a vasút nem munkahely volt, hanem maga a szenvedély, a szerelem. Mindig többet és többet akart. Igazi vezér. Egyéniség. Határozott és következetes. Lobbista. A magyar vasút lobbistája. Egyik nap Demján Sándorral tárgyalt, másnap a záhonyi polgármesterrel – mert Záhony mindig fontos volt neki – vagy Kautz Istvánnal, a Masped-vezérrel. Nem beszélve Presser Gáborról vagy Zoránról. Mindenkivel szót tudott érteni.
„Kik jönnek a Médiahajóra?” – hívott minden szeptemberben, mert tudni akarta: kivel beszélhet ott, kinél lobbizhat a MÁV valamelyik ügyében. Baloldalinak tartották, de ő mindegyik párt képviselőjével kapcsolatot tartott. Siklós Csaba, Lotz Károly és Katona Kálmán is becsülte. Bár ma már tudjuk: nem maradhatott volna tisztségében. Az ő tisztsége, az ő vezérigazgatói pozíciója volt a tét azokon az emlékezetes sztrájktárgyalásokon. Mint köztudott, 1998 nyarán Horn Gyulát Orbán Viktor követte a kormányfői székben, és Sipos István a Horn-kormány emberének számított. Katona Kálmán, az első Orbán-kormány közlekedési minisztere – úgymond – megtartotta Sipos Istvánt, mondván: rutinos sztrájkkezelő. Az addigi vezetői, szakmai teljesítménye nem számított. A politika csak politikai szempontokat tud tolerálni. Karácsony előtt hirdettek sztrájkot a vasutas szakszervezetek. Nem először, nem utoljára. Ez a sztrájk nem a vasútról, nem a vasutasságról, hanem a szakszervezetek egymás közötti harcáról szólt. Ki lesz a szakszervezeti vezér? – idézhető Domokos Lajos nyilatkozata a Sipos Istvánról készített filmünkből. Borsik János, Márkus Imre és Gaskó István vezette az akkori szakszervezeti delegációkat.
Sipos István és csapata, Pál József, Kukely Márton, Bajnai Gábor, Csontos Endre és Domokos Lajos éjt nappallá téve tárgyalt a szakszervezeti vezetőkkel, akik folyamatosan váltották egymást. Borsik János és Márkus Imre végül elfogadta és aláírta a megállapodást, Gaskó István azonban „kifarolt” belőle. Sipos István az irodájában aludt, Újév napján volt otthon utoljára. Fél kávékat ivott, cigarettákat szívott szinte egymás után, miközben óránként csöngött a minisztériumi telefon: mi van, megállapodtatok? … Sipos István bízott magában, bízott partnerében. Nem mondta, mennyit segített nekik. Azt hitte, ha még egyszer beszélnek – négyszemközt – és tisztázzák a helyzetet, megállapodnak. Sipos Istvánt másnap reggel holtan találták az irodájában.
Az egész ország gyászolta a fiatalon elhunyt MÁV-vezért. A sztrájkról többé nem esett szó. „Néhány olyan ember sajnált, aki sosem szeretett. Mások kíváncsian várták: kié lesz a szereped” – énekelte a hű barát, Presser Gábor, és én azóta is Sipire – ez volt a beceneve – gondolok, ha ezt a dalt hallom.
A temetésen természetesen elhangzottak az ilyenkor szokásos fogadkozások: nem felejtünk, emléked megőrizzük. Halálának évfordulóján mindig megemlékeznek róla, és újra és újra elborítják a sírját a dunakeszi temetőben a virágok és koszorúk.
Kiss Pál
