A logisztikai terület halványan pislákoló szakpolitikai támogatottsága okán a Szállítmányozás konferencia elején politikusok helyett az utóbbi években már elemzőket, gazdasági szakértőket kértünk meg, hogy beszéljenek arról a világról, amiben élünk. Az idei világpolitikai és világgazdasági elemzés középpontjában a kínai–amerikai párharc volt, két nagy világrend ellentéte, amit online bejelentkezéssel tolmácsolt Orbán Krisztián, az Oriens ügyvezető partnere.
Az a keretrendszer, amit 2–3 évvel ezelőttig használtunk, mostanra csak mérsékelten alkalmazható. Túl sok minden változott a világban és annak hatalmi rendszerében ahhoz, hogy a korábban használt szabályok segítségével meg lehessen érteni, hogy mi is történik.
Például az amerikai elnök a minap leült tárgyalni az orosz elnökkel egy újabb ukrán–orosz háborús konfliktus árnyékában, és nagyon fontos kérdésekben tett engedményeket: megígérte, hogy a NATO leül Oroszországgal megtárgyalni, hogy milyen sérelmei vannak az oroszoknak, és megpróbálják orvosolni azt. Ilyesmiről az elmúlt 30 évben szó sem lehetett volna. A NATO annyival erősebb volt, hogy megtehette azt, hogy ne foglalkozzék az orosz sérelmekkel.
Emellett folyamatosan napirenden van az a félelem, hogy Kína megindul Tajvan ellen. Nagyon sokan spekulálnak, hogy mi történne ebben az esetben – de nem igazán tudjuk. Az USA Biden elnök szavai szerint teljesítené kötelességét, és megvédené a szigetországot. Az USA-nak egészen idáig az volt a politikája, hogy ezzel kapcsolatban semmilyen nyílt deklarációt nem tesz. Ezzel szakítottak, mert nagyon sok minden változik.
Korábban azt gondoltuk, hogy a zsinórmérték az, hogy mindenre piaci megoldást kell keresnünk, de látjuk, hogy az Európai Unió mostanra számos esetben nem így cselekszik. Sőt, azt is látjuk, hogy az EU gyakorlatilag béna kacsa lett, minden tagállam úgy lépte át a neki nem tetsző szabályait, ahogy akarta. Ebből most visszajönnének, és bekeményítettek, ahol tudtak és ahol igazán fáj: a pénzosztásnál.
A mottó az, hogy minden a belső stabilitásról szól. Ebből kell kiindulni, amikor országok külpolitikáját, a világrend alakítását vizsgáljuk. Az unipoláris pillanat véget ért, az Egyesült Államok már nem elég erős ahhoz, hogy dominálja a világot, a világkereskedelmet, annak szabályait, a politikai normarendszert megalkossa és ennek betartatására ügyelni tudjon.
Közben Kína elegendően erős már ahhoz, hogy a Nyugat ne tudja a saját szabályait ráerőszakolni vagy kierőszakolni tőle azok betartását. Kína önálló játékossá vált a nyugati szabályrendszerrel szemben. Olyan belpolitikát folytat, ami akár nyíltan szembefordul a nyugati szabályokkal. (Irak sokkal-sokkal kevésbé szegte meg a nemzetközi szabályokat, amikor az Egyesült Államok bevonult oda.) A belpolitikájában teljesen szabadon futó kínai rendszer egyre inkább a külpolitikában is azzá vált.
A nyugati szabályoktól való tudatos eltéréssel fedezéket, támogatást, sőt még valamifajta fejlődési modellt is kínál azoknak, akik tudatosan próbálnak szembefordulni a nyugati világrenddel. Amerika és Kína még nem egyenlők, de Kínára egyfajta alternatívaként tekintenek a világban azok, akik határozottan az Egyesült Államokkal és a nyugati rendszerrel szemben próbálják magukat definiálni.
Az USA és Kína az elmúlt években már nyílt konfliktusban vannak, és ahogy az idő ment előre, egyre több konfliktusuk lett. Ma már rendszerszintű szembenállásról beszélnek a felek, ami azt jelenti, hogy nemcsak bizonyos területeken vannak ellentétek, hanem a két nagy rendszernek, a két nagy világrendnek az ellentétéről beszélünk.
Egy nyílt, háborús konfliktusban nukleáris fegyverekkel az Egyesült Államok el tudná pusztítani Kínát, de Kína mostanában ért el arra a pontra, ahol már hitelesen tud azzal fenyegetni, hogy a nagyvárosokat el tudná pusztítani az Egyesült Államokban. A kínaiak olyan rakétákat képesek gyártani, amelyek segítségével a Déli-sarkot megkerülve is képesek nukleáris csapást mérni bármilyen célpontra, tehát az Egyesült Államokra is. Ennek az a jelentősége, hogy az Egyesült Államok rakétavédelmi rendszere az Északi-sarkon keresztül érkező rakétákra van beállítva, a szovjet lehetőségekre válaszul – amiket mostanra Kína meghaladt. Így gyakorlatilag védtelenül állnak az amerikai városok egy ilyen támadás esetén, s ezzel Kína közel került ahhoz a szinthez, amikor a kölcsönös elrettentés megvalósul.
Ebben az esetben a két fél olyan nagy kárt tud okozni a másiknak egy nyílt konfliktus esetén, hogy egyik sem vállalhatja annak a kockázatát, hogy a másikkal háborúba keveredik. Noha az Egyesült Államok erősebb, gyakorlatilag már nem vállalhat fel egy nyílt konfliktust Kínában.
